Nagy a különbség egy emberről készített fotó és egy portré között
Akkor mégis mikortól nevezünk egy képet portrénak?
Volt, hogy azt hittem, ha embereket fotózok deréktól felfele, akkor portré fotós vagyok. Volt, hogy azt gondoltam egy jó portré lényege a jó megvilágítás és az elmosott háttér. Ahogy fejlődtem, fokozatosan rájöttem, hogy ennél sokkal többről van szó; elkezdtem pózokat tanulmányozni, különféle öltözékeket javasoltam portré alanyaimnak. Folyamatosan kényelmetlen, számukra teljesen idegen modellektől látott pózokba, helyzetekbe állítottam be őket. Nem is voltam elégedett az eredményeimmel…
Ismerősen hangzik? Ha igen, ki kell ábrándítsalak, a fentebb leírt helyzet nem valódi portré fotózás. Csupán egyszerű fotózás, embereket ábrázolva. Az alábbi bejegyzésben arról fogok beszélni, hogy milyen egy igazi portré, és mi a különbség egy portré, és egy egyszerű fotó között.
Nincs azzal semmi probléma, ha megtanulunk figyelni a részletekre. Technikailag fejlesztenünk kell magunkat, hogy jó fotókat készíthessünk. Állandóan tanulnunk és fejlődnünk kell, így van ez a portréfotózással is. Figyelünk, hogy ne vágjunk képet ízületeknél, alanyaink ne „kifele nézzenek” a képből. Retusálásnál is rengeteget tehetünk: az apró hajszálakat, bőrhibákat eltűntetjük, Dodge & Burn technikával „újra fényeljük”, de legalábbis javítjuk a képeket.
Ahogy annak egyébként lennie kell. Ezek és még megannyi apróság különböztetik meg a profi fotóst az amatőrtől. Az ilyen részletektől lesz egy kép jó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy máris portréról beszélhetünk. Ahhoz, hogy megértsük milyen is az igazi portré, mélyebbre kell ásnunk.
Kezdjük rögtön a legelején. Mi is a portré fogalma? A magyar nyelv értelmező szótára ezt írja: „személyt ábrázoló képzőművészeti alkotás” Már ez önmagában is elég sokat elárul, de még inkább rávezet minket az igazságra a szótárban található másodlagos jelentés: „jellemrajz, jellemkép”. Meglepő, nemigaz? Számomra legalábbis az volt, mikor megtanultam a különbséget.
Most, hogy már tudjuk mi a portré fogalma, helyezzük kontextusba. Ha fotót készítünk egy személyről, az csak egy fotó lesz, de ha a személyisége megjelenik a képen, már portréról beszélünk. Mondhatnád, hogy ez szép és jó, de nem szükséges, egy kevésbé kifejező képet is nevezhetünk portrénak! Úgy gondolom, hogy ez nem igaz. Valahol meg kell húzni a határt a művészi, és értékes képek, és a jó minőségű, de tucatszámra készíthető fotók között.
Ennek kifejezetten a mai világban van szerepe, ahol annyi, de annyi képet készítünk magunkról, egymásról, másokról. Nézd csak meg a telefonodon mennyi képed van emberekről, mégsem neveznéd azokat portréknak.
„Személyt ábrázoló képzőművészeti alkotás”. Tehát művészeti alkotásnak, művészinek kell lennie. Ezt pedig egy portrénál úgy lehet igazán autentikusan elérni, ha az adott személy személyiségét is megjelenítjük a fotón. Szerintem akkor beszélhetünk portréról, ha a fotó vizsgálójában érzelmeket kelt a kép, úgy érezheti, hogy egy ismerős embert néz.
Most, hogy már tudjuk mire kell törekednünk, felmerül a kérdés… Hogyan érhetjük el mindezt? Hogyan jelenítsük meg egy személy valódi, autentikus énjét egyetlen egy pillanatképen keresztül. Ez bizony nehéz feladat, nehezebb, mint gondolnánk. Ami meglepő sokak számára, hogy a válasznak nem sok köze van a fotográfiához. Tekintsünk vissza a múltba, és vegyük példának a 20. század egyik rendkívüli portréfotósát és személyes kedvencemet, Yousuf Karsh-t.
Készült egy rendkívül híres portréfotója Winston Churchillről. A kép címe: „The Roaring Lion”, amit magyarra úgy fordítanék, hogy az ordító oroszlán. A fotó 1941-ben készült, mikor már jóideje háborús hangulat uralkodott az angol parlamentben. Churchill egy híresen mogorva, és nehezen elviselhető jellemű ember volt. Előzetes megbeszélések alapján a fotózásnak nagyjából 2 percig kellett volna tartania, és Churchill azt mondta csak egy kép készülhet róla. Karsh megkérte a folyamatosan szivarozó miniszterelnököt, hogy nyomja el szivarját, mert zavarossá és homályossá tenné a fotót. Churchill természetesen nem tett eleget a kérésnek, ezért rögtön a fotózás előtt fotósunk odalépett az elnökhöz és azt mondta: Bocsásson meg, uram – majd kivette az államfő kezéből a szivart és elnyomta azt.
Karsh így emlékezett vissza: „Mire visszatértem a kamera mögé, olyan mérgesnek tűnt, hogy fel tudott volna falni!”. Elkészült a híres portré: The Roaring Lion. Churchill arckifejezését úgy emlegették, mintha készülne szembeszállni az ellenséggel. A képen átjött a miniszterelnök harcias, hazafias államférfihoz méltó jelleme. Teljesen jól leírja, milyen is volt akkoriban valójában. Egy darab fotó, egy darab pillanat megörökítése. Hiteles reprezentációja Churchill személyének.
Ezért is nevezhetjük ezt a fotót portrénak.
A kérdés azonban továbbra is fennáll: Hogyan érhetjük el, hogy fotónk alanya megmutassa valódi személyiségét? Bosszantsuk fel, mint ahogy Yousuf Karsh tette Winston Churchillel? Ez is egy megoldás lehet, ellenben nem javaslom. A cél, hogy a velünk szemben ülő megnyíljon előttünk.
A legjobb módja annak, hogy valakit megnyílásra késztessünk, hogy megismerjük. Kérdezzük, érdeklődjünk felőle. Kérdezzük meg milyen napja volt, milyen dolgok történnek mostanság az életében? Milyen hobbijai vannak, milyen témáról tudna akár órákat mesélni?
Figyeljük meg, akár a mindennapi életben is a jelenséget. Ha valakit ilyesmikről kérdezünk, egyből felcsillan a szemük. Beszélhetnek önmagukról, felsorolhatják problémáikat, örömüket nekünk. Társasági lények vagyunk, meg akarjuk osztani másokkal az életünket. Ez egy alapvető kapcsolatot formál köztünk. A portréfotózás lényege pedig nem más, mint a fotós és a modell közti kapcsolat.
Más módszert is alkalmazhatunk, az egyéniségek megörökítésére. Az ember legőszintébb oldalát igazán nevetés közben képes megmutatni. Amennyiben nem komoly hangvételű fotózásról van szó, egy mosoly vagy vigyor segíthet átadni az adott modell személyiségét. Ehhez olvassuk el egy másik, híres fotós gondolatát.
Hirdetés
“It’s all so simple – no one believes me … you strike a pose, then you light it. Then you clown around and get some action in the expressions. Then, you shoot.” – George Hurrell
Valahogy így fordítanám:
„Mindez olyan egyszerű – mégsem hiszi el senki… beállítasz egy pózt, majd megvilágítod. Aztán bohóckodsz egy keveset és egy kis reakciót kapsz (arc)kifejezéseken keresztül. Ezután pedig, fotózol.” – George Hurrell
Nem szükséges tehát minden alkalommal a komoly irányba elmenni, és hosszas beszélgetést folytatni az ügyfelekkel, akik csak fotózásra jelentkeztek hozzánk… nem, itt nem erről van szó. Még ha tudjuk is a portrézás csínját-bínját, és eleget gyakoroltuk, fejlesztettük a saját módszerünket, akkor sem lesz minden fotónkból portré. A lényeg, hogy tudnunk kell a különbséget.
Jó, ezzel megvagyunk, most már tudjuk a különbséget portré és portré között. Azt is tudjuk, hogy nem minden fotónk lesz valódi portré. Felmerül hát a kérdés: minden magát portréfotósnak nevező fotográfus csaló, hazug, gazfickó? Én is az volnék? Természetesen nem. Ma már sokkal több képet készítünk, mint a 20. században, és nem mindig van időnk vagy lehetőségünk kihozni az emberekből a legjobb oldalukat. Nem mindig tudjuk megörökíteni személyiségüket. A jó hír az, hogy a legtöbb embernek nincs is erre szüksége. A megrendelők nagy része csak azt szeretné, ha profi fotók készülnének róla.
Akkor érdemes bajlódni ennyit a fotókkal? Ez olyan, mintha azt kérdeznénk érdemes-e a legmagasabb minőségre törekedni. A válasz egyértelmű: Igen. Én magam is még a kísérletezési fázisban vagyok, fejlesztem a saját módszereimet, amivel portré alanyaimat önkifejezésre késztethetem. Arra bíztatok minden kedves olvasót, aki fotózással foglalkozik, hogy igyekezzen előtérbe venni a személyiséget fotózásai során.
Hirdetés
Tegyük fel, hogy 1 órás fotózást ajánlunk az ügyfélnek. Merjük az óra nagyrészét, akár 40-50 percet is beszélgetéssel tölteni. Ismerjük meg a kamerával szemben ülőt, oldjuk a feszültségét. Használjunk állványt, nézzünk a szemébe, beszélgessünk vele folyamatosan. Ez a néhány apró trükk segít a hangulat oldásában. Használhatunk állandó fényeket is vaku helyett, elektronikus zárt a mechanikus helyett, hogy ne tereljük el a figyelmet a beszélgetésről. Kísérletezzünk, próbáljunk ki új módszereket!
Remélem hasznos volt a bejegyzés, és érthetővé vált a fontos különbség portré és portré között. A fenti tippeket ajánlom kipróbálásra, nekem hasznosnak bizonyultak. Ha még nem követsz Instagramon vagy Facebookon, most megteheted. Ne feledd figyelemmel kísérni a weboldalamat, újabb blogbejegyzésekért és friss tartalmakért.
